Szabadság nélkül

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes
tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni: És megijedt. Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni, és irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. És egyedül érezte magát.

És azt gondolta: „Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem.”
A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett.

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: ”Neked aztán mindened megvan.” De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését.

Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszített tollai ragyogását, és megcsúnyult. A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját.

Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel nappal rág gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.

Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

„Miért jöttél”- kérdezte a halált.

„Hogy újra együtt repülhess a madaraddal” – felelte a halál.

„Hagytad volna, hogy mindig repüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele.”

Megható kis történet, ami jól példázza az emberek életét. Miután a lángoló ifjúságuk közepén elkötelezik magukat, sokan nem tudják megadni/biztosítani társuk szabadságát és a gondtalan megélhetést, ehhez hozzáadódik minden káros külső hatás, és a végeredmény az utolsó utazás, az elmúlás. Ennek egyetlen oka van, az ember nem hajlandó fejleszteni személyiségét, inkább társa energiáját szívja el azzal, hogy nem támogatja kellőképp, nem megérti, inkább hibát kap benne. Tudom, van kivétel, de csak erősíti a szabályt.

Üdvözöllek: Laci
bojtelaszlo@fiatalongazdagon.com