Pokol és Mennyország - Zen történet

Történt egyszer a középkori Japánban, hogy egy gazdáját vesztett szamuráj megbolondult, és tébolyultan kezdte keresni a megváltást lelki fájdalmaira.  Ahogy halászfaluról halászfalura vándorolt, meghallotta, hogy él valahol egy Zen tanítómester, aki minden kérdésére választ tud adni. Elindult hát megkeresni őt.  Hosszú vándorlás után találta meg a mestert, és türelmetlenül rontott be kunyhójába.  A mester éppen meditált, lótuszülésben, lehunyt szemmel.  Az őrült szamuráj rárivallt a mesterre:
-Azonnal áruld el, mi a pokol és mi a mennyország!
A Zen mesternek szempillája sem rebbent, folytatta tovább a meditációt lótuszülésben.  Ekkor a szamuráj elővonta kardját, és azt üvöltötte:
-Megöllek ha nem válaszolsz! 
-Egy olyan ostoba szamuráj mint te úgysem fogná fel a magyarázatot. - szólt csendes nyugalommal a mester.  Erre a szamurájt elöntötte a düh, éktelen haragra gerjedt és elhatározta, megöli a Zen tanítómestert. Felemelte kardját, hogy lecsapjon rá és szétkaszabolja, de az utolsó pillanatban a Zen mester ismét megszólalt: 
-Ez a pokol.  Ebben a pillanatban a szamuráj hirtelen megértette, amit semmilyen magyarázatból nem értett volna meg. Megértette, hogy a pokol csak az ő fejében létezik, és elkezdett végtelen hálát érezni a Zen mester iránt, aki életét is kockáztatta azzal, hogy magára haragította őt csak azért, hogy ő megérthesse, mi a pokol. 
-Ez pedig a mennyország. - mosolyodott el lassan a Zen tanítómester. 

Csaba testvér és a 9 diófa

Egy idős néni áll a tavaszi
zimankóban az út szélén, fején karton
kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megállok,
felveszem   a nénit, és elkezdünk társalogni.

      Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra.
      Kérdés nélkül elkezd mesélni:

 -  Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát,
locsoltuk a közeli
patakból. Egy még abban az évben kiszáradt,   de  a többi gyökeret
eresztetT. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról.
Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a
szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész
szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...

- Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem
a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót
és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban   nagyon hamar el   tudom
adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha
nem,    ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak
tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És
most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis
facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk
ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben
biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot... "

Az autó halad a tavaszi verőfényben...
A néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek.

Nemsokára a piacnál fékeztem és megálltam.
Az utasom a reszkető kezével egy fél kilós   zacskó  dióbelet csúsztatott
az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott:
vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat, aki a
diófákat ültette...

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a
dióbelet nézem:      az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági
krízisre.

Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam
és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken
áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama
anyagi gondjaira.

Járható út.. Megyek, én is veszek tíz facsemetét!

Szeretettel,
Csaba testvér

"Amint bent, úgy kint" - a görög bölcs esete :)

Öreg bölcs üldögélt a Korinthoszba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
- Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.

- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthoszban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthoszban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni.

De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Miért csináljuk egyszerüen, ha bonyolultan is lehet?

A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján a napi halászatból és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató azt kérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász. A piackutató itt közbevág, és ezt mondja:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél.
Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló halászflottára.
- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne.
- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató.
- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne.
- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni kicsit...

Elgondolkodtató történet, hogy mire ösztönöz a mai társadalom... :)

A szivárgó cserépedény

Kínában egy víz hordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott .Az egyik edényen volt egy repedés,míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény, már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, mindennap a víz hordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.  

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után egyik nap megszólította a víz hordozót a pataknál. Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé. A víz hordozó így válaszolt a cserépnek: 
-Észrevetted, hogy az ösvényen a virágok csak a te oldaladon nyílnak, s a másik cserép oldalán nem? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a fogyatékosságodról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy,akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.   

Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk, a saját különleges hibáinkkal. De ezek a törések és a hibák teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk magunkat és mindenki mást is olyannak, amilyen, és meglátni a jót másokban. Hisz Isten szemében mindennek és mindenkinek egyedi, fontos és áldott helye és feladata van.

A Mozi Vetítő Gépje - önismeret

A téli hideg és sötét holnapok monotonitását olvasással, tanulással szoktam színesíteni, hasznosan tölteni. Ez idén is így volt, ami nagyon hasznosnak bizonyult számomra, hisz olyan érdekes információk birtokába jutottam, ami nagyot változtat a világnézetemen, az emberekhez és az élethez való hozzáállásomon.

A múlt héten hallottam egy trénertől, F Lászlótól, hogy az igazi tudás az, amit meg merünk osztani embertársainkkal, így jutottam arra az álláspontra, hogy megosztom veled, kedves olvasóm.

A példa a saját ötletem, és bárki nyugodtan használhatja innentől kezdve. Pontosan nem emlékszem már, hogy mi kapcsán született meg bennem egy a megértés. A lényeg az, hogy olyanok vagyunk mint a moziterem régi vetítő gépje, pontosabban a gépben levő filmszalag. Az eddigi életünk során összeszedett tapasztalatok, információk, és a belőlük származó gondolatok mind mind felkerülnek kombinációban egy filmszalagra. Aztán az életünk során a filmszalag egyik tekercsről átmegy, mint a régi kazettákon a másik tekercsre, és hozzáadódik valami, majd tovább egy harmadik tekercsre, és ez folytatódik egészen az életünk utolsó órájáig.

És ezzel nem is volna különösebben semmi probléma, csak az a helyzet, hogy mint minden vetítő gépben, a mi esetünkben is van egy fényforrás, ami a szalag tartalmát lencsék által vászonra vetíti. És itt kezdődik a bibi. A fényforrás rajtunk kívül van, Úgy is elképzelhetjük, mintha egy erős reflektor lenne a hátunk mögött, és a bennünk lévő szalag tartalmát kivetítené az éppen előttünk lévő vászonra. A vászon a mi esetünkben a körülöttünk lévő eseményláncok folyamata.

Amikor például egy emberrel állunk szemben, és az a személy érzéseket vált ki belőlünk, a kellemes érzések azon minőségeinket mutatják meg, amiket szeretünk magunkban; a kellemetlen érzések megmutatják azon tulajdonságainkat, amiket nem szeretünk, elítélünk magunkban. (Vagyis az emberi kapcsolat egy tükör.) Ezt nagyon kemény elfogadni, és főként felelősséget vállalni az épp megélt tapasztalatért, viszont benne rejlik egy jobb életminőség lehetősége.

Azt még tudni kell, hogy általában amikor szembe állunk valakivel nagyítás van, vagyis hogyha én szoktam füllenteni, akivel épp szemben állok, az nagyobbakat füllent, éppen azért, hogy vegyük észre. Most ha engem zavar, hogy a másik füllentett, akkor nem szeretem azon tulajdonságomat, hogy füllenteni szoktam. S innentől kezdődik a kihívás, hogy az elítélés helyett merjünk magunkba nézni, hogy felismerjük a bennünk lévő szokást és elfogadni azt.

Így aztán minden találkozás az életünk során azért van, hogy megismerjük magunkat tökéletesen, és egyéniségünket csiszoljuk olyanra, ami a legkedvesebb számunkra. A poén pedig az, hogy minél ellenszenvesebb valaki, annál többet tanulhatunk, ők azok az emberek, akikért a leginkább hálásak kellene hogy legyünk, tisztelnünk és becsülnünk kellene őket, mert ők azok akik valóban szembesítenek a realitással.

És innentől számos dolog levonható, de azokat majd a későbbiekben :)
Üdv Laci :)