A szivárgó cserépedény

Kínában egy víz hordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott .Az egyik edényen volt egy repedés,míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény, már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, mindennap a víz hordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.  

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után egyik nap megszólította a víz hordozót a pataknál. Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé. A víz hordozó így válaszolt a cserépnek: 
-Észrevetted, hogy az ösvényen a virágok csak a te oldaladon nyílnak, s a másik cserép oldalán nem? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a fogyatékosságodról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy,akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.   

Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk, a saját különleges hibáinkkal. De ezek a törések és a hibák teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk magunkat és mindenki mást is olyannak, amilyen, és meglátni a jót másokban. Hisz Isten szemében mindennek és mindenkinek egyedi, fontos és áldott helye és feladata van.

A Mozi Vetítő Gépje - önismeret

A téli hideg és sötét holnapok monotonitását olvasással, tanulással szoktam színesíteni, hasznosan tölteni. Ez idén is így volt, ami nagyon hasznosnak bizonyult számomra, hisz olyan érdekes információk birtokába jutottam, ami nagyot változtat a világnézetemen, az emberekhez és az élethez való hozzáállásomon.

A múlt héten hallottam egy trénertől, F Lászlótól, hogy az igazi tudás az, amit meg merünk osztani embertársainkkal, így jutottam arra az álláspontra, hogy megosztom veled, kedves olvasóm.

A példa a saját ötletem, és bárki nyugodtan használhatja innentől kezdve. Pontosan nem emlékszem már, hogy mi kapcsán született meg bennem egy a megértés. A lényeg az, hogy olyanok vagyunk mint a moziterem régi vetítő gépje, pontosabban a gépben levő filmszalag. Az eddigi életünk során összeszedett tapasztalatok, információk, és a belőlük származó gondolatok mind mind felkerülnek kombinációban egy filmszalagra. Aztán az életünk során a filmszalag egyik tekercsről átmegy, mint a régi kazettákon a másik tekercsre, és hozzáadódik valami, majd tovább egy harmadik tekercsre, és ez folytatódik egészen az életünk utolsó órájáig.

És ezzel nem is volna különösebben semmi probléma, csak az a helyzet, hogy mint minden vetítő gépben, a mi esetünkben is van egy fényforrás, ami a szalag tartalmát lencsék által vászonra vetíti. És itt kezdődik a bibi. A fényforrás rajtunk kívül van, Úgy is elképzelhetjük, mintha egy erős reflektor lenne a hátunk mögött, és a bennünk lévő szalag tartalmát kivetítené az éppen előttünk lévő vászonra. A vászon a mi esetünkben a körülöttünk lévő eseményláncok folyamata.

Amikor például egy emberrel állunk szemben, és az a személy érzéseket vált ki belőlünk, a kellemes érzések azon minőségeinket mutatják meg, amiket szeretünk magunkban; a kellemetlen érzések megmutatják azon tulajdonságainkat, amiket nem szeretünk, elítélünk magunkban. (Vagyis az emberi kapcsolat egy tükör.) Ezt nagyon kemény elfogadni, és főként felelősséget vállalni az épp megélt tapasztalatért, viszont benne rejlik egy jobb életminőség lehetősége.

Azt még tudni kell, hogy általában amikor szembe állunk valakivel nagyítás van, vagyis hogyha én szoktam füllenteni, akivel épp szemben állok, az nagyobbakat füllent, éppen azért, hogy vegyük észre. Most ha engem zavar, hogy a másik füllentett, akkor nem szeretem azon tulajdonságomat, hogy füllenteni szoktam. S innentől kezdődik a kihívás, hogy az elítélés helyett merjünk magunkba nézni, hogy felismerjük a bennünk lévő szokást és elfogadni azt.

Így aztán minden találkozás az életünk során azért van, hogy megismerjük magunkat tökéletesen, és egyéniségünket csiszoljuk olyanra, ami a legkedvesebb számunkra. A poén pedig az, hogy minél ellenszenvesebb valaki, annál többet tanulhatunk, ők azok az emberek, akikért a leginkább hálásak kellene hogy legyünk, tisztelnünk és becsülnünk kellene őket, mert ők azok akik valóban szembesítenek a realitással.

És innentől számos dolog levonható, de azokat majd a későbbiekben :)
Üdv Laci :)