Az ablakon kinézve...

Két, súlyosan beteg ember feküdt
ugyanazon kórteremben.

...Egyikük minden nap délután
felült az ágyban egy órácskára, hogy
ezzel megmozgassa a szervezetét.

Az ágya a kórterem egyetlen ablakához
közelebbi volt.

A másik beteg ember egész nap csak
feküdt az ágyában, a plafont bámulva.

Beszélgettek a családról, feleségről,
gyerekekről, a katonakorukról,
a nyaralásaikról, ahogy az szokásos
ilyen helyzetben.

Az az ember, aki az ablaknál feküdt,
minden délután, amikor felült, azzal
töltötte az időt, hogy elkezdte közvetí-
teni a másiknak, mit lát az ablakon át
a kinti világból.

A másik ágyon fekvő embert egy idő után
szinte csak ezek a színes beszámolók
tartották életben,már alig várta őket,
ez volt minden változatosság az életében.

Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített
parkra nézett.

Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon és
gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal
rajta.

Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyá-
sok mellett órákig, egymásba felejtkezve.

Miközben az ablak melletti beteg
kimerítő részletességgel írta le a kinti
világot, a másik, folyton fekvő behunyta a
szemét és maga elé képzelte a látványt.

Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a
parkon átvonuló karneváli menetről beszélt.

Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket,
maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása
alapján.

A napok és hetek teltek.

Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az
ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában,
mert az éjjel csendben elaludt örökre.

Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az
elhunytat

Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső
ágyon fekvő beteg kérte,hogy a másik ágyban
fekhessen.
A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve
őt azon az ágyon, majd magára hagyta.

Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult
az ember és megdöbbenve látta
:..........az ablak egy tűzfalra néz.

Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott
szobatárssal,hogy olyan szépnek festette le az
ablakon túli világot.

A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem
láthatta a falat sem .

Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta
a férfinak
Tanulság:

Igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem
törődve saját helyzetünkkel.

Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha
derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal,
megsokszorozzuk azt.

Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad,számold
össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem
vehetsz meg semmi pénzért.

Minden nap az élettől, így becsüld meg a
napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is jusson -
véges !!!

Ennek a kis történetnek nem ismerjük az íróját, de
szerencsét hoz Rád, ha továbbítod azoknak, akiket
kedvelsz és szeretsz.


Üdv: Bőjte László
bojtelaszlo@gmail.com

A hajlott hátú néni.

Rendkívül szép és tanulságos.
Még mesének is gyönyörű...

A hajlott hátú néni.

Egy motoros küldte ezt a levelet.Azt hiszem, nem kell hozzá kommentár:

Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz
készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott
hátú néni.
Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt
kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?


Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:

Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván.
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)

Majd folytatta:

Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?

Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit.
A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács.
Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és
elcsoszogott.

Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!


Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami
rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotorosról
alkotott képbe. Sírtam...

És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal-, és jobboldalinak nevező,
megosztó politikusok csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák
meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a
boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen
embereknek.
Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.
Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol
vannak, és hogy mi dolguk a világban.

Küldd tovább légy szíves, hadd járja be a világot és olvassa minden magyar
lelkű ember!
Jöjjön el a Te országod.