S ha százszor becsapnak
és ezerszer csalódom abban
kinek szívemet, mint álmából
a rózsát kitakartam
s ha épp az árul el
kit életemmel fedeztem én
s ha tulajdon fiam tagad meg
és ha nem harminc ezüstért
de egy rongy garasért
adnak el engem barátaim
s ha megcsal a reménység
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem
s ha csak a bosszút hizlalja
a hála híveimben, s ha rágalom kerít be
- akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom,
hogy nem érdemes hinni az emberben
akkor se mondom,
hogy megélek magam is néptelen magányban
mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom
bizalmam sarkig kitárt kapu
nem verhet rá lakatot a gyanú
ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt
megtisztálkodva ma betérhet újból
ki kétélű késsel jött ide ma
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem
nem hirdetek bocsánatot a rossznak
kegyelmet a hazugnak
nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épült
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
Imeretlen
